A Varga Katalin a legjobb magyar film a Taxidermia óta (hivatalosan magyar-román-angol koprodukció). Bosszúfilm, és ezt vállalja, és nincs lacafaca. Ez a nő elhatározza, hogy megöli azt a két férfit, aki őt tizenegy évvel ezelőtt megerőszakolta, Emiatt, ezért, okkal, ebben a nőben hibádzik valami. Miért éppen most indul bosszúhadjáratra? Mert a férje most taszítja el magától, megtudván, hogy a gyerek, akit közös fiúkként neveltek, nem az övé? A srác persze a nemi erőszak során fogant. Tizenegy évig, a családi háló biztonságában, míg a titok titok maradhatott, fel sem merült Varga Katalinban, hogy elégtételt vegyen? Csak most, hogy a fiával kénytelen útra kelni, otthonról eljönni, szekérre szállni és Erdély szívrepesztően csodálatos, úttalan útjain végigvánszorogni, csak most ötlik fel benne, hogy a meggyalázóit megölje? Mit mond mindez őróla és a megbocsátás örök meséjéről?

Péter Hilda alakításában Katalin egy rejtély. A szemében manós gonoszság csillog, egy megzakkant ember véres élvezete, akiről elhisszük ugyan, hogy az élet kegyetlenségét készül megtorolni, amihez természetesen minden joga megvan, ugyanakkor az a kényelmetlen, ámde nagyszerű érzés sem ereszt minket, hogy ő nagyon is imád a bosszú eszközének lenni, kalapácsnak lenni, a világot helyretenni. A remény nélküli ember félelem nélküli ember.

Az első fickót elintézi, de a másodikba már beletörik a bicskája, mert valaki olyasvalakivel kerül szembe, aki, és Katalin ezt undorral állapítja meg, alapjában véve jó. Akkor hát hogyan tehette meg vele egykor mindazt, amit megtett? A morál szánalmas illúziója áll a nő útjába, Katalin hezitál, gyűlöli magát, hogy a megbocsátás szikrája mégis beférkőzik a pszichózisa alá - aztán Isten közbelép, és véres kézzel helyreteszi, amit az ember nem tud. Ő ismeri a dörgést.

A Katalin Varga narratív szempontból minimalista film, ritkás akciókra, ráncok és szájszegletek és szemek huncut rezdüléseire épít, no meg Győri Márk fantasztikus fényképezésére, aki a 16mm segítségével olyan hangulatot ad a filmnek, amely letaglózza, maga alá gyűri, elfogja a nézőt. A XXI. század elején a középkorba, vagy még régebbre húz, egy színpompás, kegyetlen, ősi vadonba, ahol az egyén maga áll szembe az ismeretlennel, pedig legjobban embertársától kellene tartania, és ahol semmi más nem számít, csak a kés.

Az utolsó beállításban az anya és a fia újra ott ülnek a szekéren, háttal a nézőnek, némán, bámulva a messzeséget, épp ahogy tették ezt egyszer már korábban. Nem kell a beszéd, nem kell a mozdulat, hiszen ami nyilvánvaló, azt felesleges magyarázni: hogy ez a világ, ez az élet gyönyörű és szörnyűséges egyszerre, és ezt semmilyen hang nem tudja leírni, csak a hallgatás.