A nyolcvanas évek legelején szertefröccsenő slasherfilm-hullám sajnálatos módon elmosta William Asher eme 1982-es gyöngyszemét, amely csak az idő múlásával és a rosszminőségű VHS-kópiák segítségével tudta elfoglalni helyét a horrorrajongók szottyadt szívének csücskében. Nemrégiben-Amerikában dvd-n is kiadták, sajnos a forgalmazó a kissé bomlott elmeállapotú William Olsen, aki a tengerentúlra dafkéből nem postáz filmeket - ő külön megérne egy cikket, de most inkább hanyagoljuk.
Tony Maylam mifelénk a Rutger Hauer főszereplésével készült Őrült Stone, avagy 2008: a Patkány Éve (Split Second, 1992) című filmjéről ismert, amely műalkotás mindjárt két megfigyeléssel is gazdagabbá teheti a szemfüleseket. Egyrészt tanúi lehetnek, ahogy Hollywood továbbra sem tud Rutger Hauerrel mit kezdeni (ejtették is), másrészt megállapíthatják, hogy a régi szabálynak, miszerint ha egy film címében túl sok az írásjel, az csak szar lehet, megvan a maga létjogosultsága. Ha pedig nem értesz ezzel egyet, Vigyázz, lő a mamám!
Ez az a pont, ahol magamhoz térek, és rádöbbenek, hogy férfi vagyok, és semmi hasonló nem történt velem. A tangát kivéve.Aaaah, nyolcvanas évek... Mily kulturális csecs voltatok, még ma is tele vagytok, csöpög belőletek a ciki, a neon és a tépőzár... Hogy feledhetném annak emlékét, amint magamra kaptam jelzőlámpazöld tangámat, meg a hozzája a kor szavát követő, színben totálisan nem illő pinarózsaszín toppomat, és lelibbentem a legközelebbi művelődési házba, hogy Zoltán Erikára nyomjam az érobikot.
Mikor a sárga Zil átfordul Zevulon feje felett (Viktor Verzsbickij) az Éjszakai őrség (Nocsnoj dozor, 2004) elején, aztán bődületes dördüléssel földet ér, csak hogy továbbrobogjon, azzal az európai zsánerfilm újkori megérkezését jelzi. Egy olyan érába, amely bizonytalan, és éppen ezért rendkívül izgalmas
“Humans are such easy prey…”
Ez is azok közé az agykéregbe égett gyerekkori pillanatok közé tartozik: ahogy iskolatáskával a hátamon, a fejem tetejét a kora tavaszi nappal süttetve ácsorgok a csendes kertvárosi utcán, megfeledkezve mindenről és mindenkiről, csak a kezemben tartott újságra koncentrálok. A Galaktika februári számát olvasom, pontosabban a filmes rovatot, mert csak az érdekelt. A fantasztikus, és főleg a horrorfilmek ajánlói. Ebben a februári számban pedig ráakadtam egyre, a rovatban az utolsóra, amely ott, a kellemes langymelegben a gyerek hátát megborsództatta, a szívét pedig megtöltötte máig ható izgalommal.
Utolsó kommentek