FILMKÉS

A nyolcvanas évek legelején szertefröccsenő slasherfilm-hullám sajnálatos módon elmosta William Asher eme 1982-es gyöngyszemét, amely csak az idő múlásával és a rosszminőségű VHS-kópiák segítségével tudta elfoglalni helyét a horrorrajongók szottyadt szívének csücskében. Nemrégiben-Amerikában dvd-n is kiadták, sajnos a forgalmazó a kissé bomlott elmeállapotú William Olsen, aki a tengerentúlra dafkéből nem postáz filmeket - ő külön megérne egy cikket, de most inkább hanyagoljuk.

A Butcher Baker, Nightmare Maker indítása, merem mondani, a filmtörténelem egyik legnagyobb svunggal indító felütése, totálisan váratlan és a maga fékeveszett voltában az a fajta nyitány, aminek láttán, egy álmos vasárnap délután, még ha az ebéd utáni szunyókálásodra készülsz is, felpattansz, és aszondod, repeta! Filmünk főszereplője, Billy (Jimmy McNicol) a prológ során mindössze négy éves, és épp a szüleitől búcsúzik, akik az ismerőseiket készülnek meglátogatni az ország túlfelén. Billyre szülei távollétében nagynénje, Cheryl (Susan Tyrell) vigyáz majd, ám a búcsúpillantás, amelyet a nő az öccse és annak neje után lövell, nem sok bizakodni valóra ad okot.

S valóban: pár perccel azután, hogy útnak indulnak, a fiatal pár kocsijának fékje bemondja az unalmast, és a bazinagy stationwagon Katarina Witt módjára kezd el lefelé szlalomozni a kacskaringós hegyi országúton. Egyenest beleszlalomoznak egy rönkszállító kamion végén kikandikáló fatörzsekbe. Apuci feje, meg ami hozzá tartozik ettől harántirányt hasad (Final Destination 2 csókoltatja), anyu pedig kétségbeesetten igyekszik megszerezni a kormányt, azonban ezzel elkésett: a kocsi leszánkázik a hegyoldalon, bele a folyóba, majd felrobban. Főcím.

Tizennégy évvel később Billy meg Cheryl jól megvannak, szinte anya-fiú kapcsolat az övék, bár a nagynéni kicsit többet tapizza a kelleténél a kisportolt ifjúembert. Azt meg, hogy a srácnak korban hozzá illő barátnője van, kimondottan rossz néven veszi. Cheryl baszhatnékja már-már eposzi méreteket ölt, és amikor egy szerencsétlen mosógépszerelő nem hajlandó már az első kiszállásnál megkettyinteni, egy bazinagy konyhakést döf a mellkasába. Billy épp ekkor érkezik haza: Cheryl azzal védekezik, a pasi meg akarta erőszakolni, a helyszinelésre érkező rendőröket is ezzel altatja. Mindössze a nyomozást vezető detektív, Carlson (Bo Svenson) nem hisz neki, bár egyáltalán nem azért, mintha a tények lennének számára a legfontosabbak...

Ekkor kb. össz a film első negyed óráját hagytuk magunk mögött, és ami a hátralévő egy-és-negyedben lejátszódik, az a parókaszaggató filmhisztériának csodálatos, plasztikus és magával ragadó példája. Cheryl innentől egyre kevésbé tudja megőrizni a józan eszét (nem mintha túlságos erőfeszítéseket tenne ennek megelőzésére), és napról napra mélyülő pszichózisa viselkedésbeli és fizikális transzformációt idéz elő nála.

Susan Tyrell a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legkáprázatosabb színésznője: arcvonásai őrültek eljátszására predesztinálták, s bár a hetvenes évek elején Oscarra jelölték, mégis ebben a filmben kapta meg élete szerepét. Jack Nicholson aRagyogásban nyugis method actor hozzá képest: Tyrell hol behízelgő sunyisággal, hol pedig egy veszett patkánycsorda intenzitásával játsza Cheryl nagynénit, aki a film második felében már semennyire nem hasonlít arra a nőre, aki korábban volt. Tyrell hangja, tartása, arckifejezései megváltoznak, kifordulnak korábbi állapotukból, hogy egy őrjöngő szörnnyé olvadjanak össze, akit csak sötét vágyai hajtanak (lesz egy-két meglepetés!), és aki szó szerint ölésre született.

A film forgatókönyve sokkal kidolgozottabb, és fordulatosabb, mint a vele egy időben mozikba kerülő slasherekéi. A Butcher Baker, Nightmare Maker nem is slasher igazándiból, hiszen a slasherek lényege, hogy egyfajta horrorpornók legyenek, ahol csak a véres cumshot számít. A BBNM ügyesebben kifundált, és egész egyszerűen sokkal félelmetesebb ezeknél a hideg mozi-gépeknél, amelyet a több szálon futó forgatókönyv, Asher funkcionális, de rendkívül profi rendezése és Tyrell szó szerint felejthetelen alakítása egyaránt elősegít. A BBNM inkább a hatvanas években népszerű un. "nyanyahorrorok" közé tartozik: ezeknek a filmeknek mindig valamilyen középkorú, vagy idősebb, az őrület szélén tipegő asszony volt az antagonistája (pl. Mi történt Baby Jane-nel?), és Susan Tyrell a nyolcvanas évekre ápdételt rokonuk.

Érdemes megemlíteni a film homoszexualitáshoz való progresszív hozzáállását, ez a nyolcvanas évek elején egy low budget horrorban még egyáltalán nem volt megszokott. Billy tornatanára nyíltan homoszexuális, a film figurái közül messze ő van a legnormálisabb felnőttként ábrázolva. Asher sem camp-et, sem semmiféle karikatúrát nem csinál belőle, sőt, mikor Billy feje felett végleg összecsapnak a szarhullámok, a tornatanárhoz fordul segítségül. Ez kapóra jön a végletesen bigott Carlson detektívnek, aki a bizonyítékokat félredobva a film során végig azon fáradozik, hogy Billyről bebizonyítsa, szintén meleg, és a szerencsétlen mosógépszerelőt ő maga tette el láb alól.

Bo Svenson a rendőr szerepében, a maga módján ugyanolyan hátborzongató, mint a pszichopata nagynéni, hiszen együgyű gyűlölete és gyomorforgató gátlástalansága két méteres testmagassággal párosul. Svenson a legendás Buford Pusser seriff megformálójaként lett Amerika szerte híres (a Walking Tall 2-ben és a Walking Talltévésorozatban), a BBNM-ben viszont szinte Pusser reciprokát hozza: egy embert, aki, Pusserhez hasonlóan, a megtestesült maszkulin ID, csak éppen mindent, ami ezen keresztül számára előnyt jelent, a lehető legalantasabb célok elérésének érdekében használ fel.

Így lesz Billynek, tizennégy évvel szülei halála után egyfajta elbaszott családja, pszichopata, habzó szájú anyuval és a csicskáztatást művészi szintre emelő óriásapuval. Ráadásul egy idő után mindkettő eltenné őt láb alól. Járj utána, sikerül-e nekik!