Az első rész minden idők egyik leghatásosabb horrorfilmje. A folytatás semmiféle, ehhez hasonló mérföldkő-jelleggel nem rendelkezik, ami akár még zavarba ejtő is lehet: a 74-es film hatására a néző nem egy efféle ambíciókat babusgató második részt várna. Ráadásul míg a klasszikus eredeti – zseniális grindhouse-címe ellenére – minimális vérmennyiséget potyogtat a vászonra, a Texas Chainsaw Massacre 2 egyenesen fetreng a kegyetlenségben és a gore-ban.
A TCM 1986-os továbbgondolása az ízlésbeli határokon bakanccsal tipró fekete komédia. Tobe Hooper már az első részt is annak szánta, csakhogy a hetvenes évek közönsége nem volt vevő a kannibálcsalád ámokfutásának szatirikus felhangjaira, a poénok elszálltak a fejük felett. A folytatás éppen ezért hozza előtérbe a humort, sőt a maga bumfordi módján egyenesen beledörgöli az orrunkat. A film vicceinek perverz természete azonban megkíván egy, a transzgresszióra fogékony ízlésvilágot – mikor gyerekként, először láttam, borzalmas Vicós videokazettán (a szinkront mintha egy repülőgép bekapcsolt turbinája mögött vették volna fel), utáltam a TCM2-t. Mára egyaránt megváltoztam én is, meg a véleményem is.
A Texas Chainsaw Massacre 2 egy őrületesen mókás film – na persze csak azokat fogja elszórakoztatni, akiknek van némi affinitásuk az indusztriális, csilihúsnak való hullafelhasználáshoz, a koponyát fedő bőrrétegen való elcsámcsogáshoz és a láncfűrészes párbajokhoz. Ilyen vagy? Na, akkor mehetünk tovább.
Hooper és a 74-es film forgatókönyvírója, Kim Henkel egy kannibálokkal teli város történetét álmodta meg folytatásnak, ám a produkciós cég, a Cannon ("Golanglóbusz", ismerjük) nem volt hajlandó a megfelelő költségvetést alájuk rakni, sőt, Henkelt lecserélték L. M. Kit Carsonra, akivel teljesen átíratták a szkriptet. Így lett igazándiból a TCM2 a TCM-nek egyfajta paródiája.
Míg a 74-es film egy rémálom, amely az emberi degenerációból adódó társadalmi és egyéni izoláció végletes formáival játszadozik el, addig a folytatás, bár nem kevésbé vad (sőt!), ugyanennek a problémakörnek a vidámparki verziója. Egyetlen visszafogott alakítás sincs a filmben; mindenki úgy ágál, mintha levegő után kapkodna. Leatherface maszkját ezúttal Bill Johnson húzza magára, ő ugyancsak paródiáját adja a 74-es filmben megismert kultikus figurának: állandóan pörög-forog-táncol, hatalmas, idióta gyerek, aki a film hősnőjét egy ponton a (szerencsére kikapcsolt) láncfűrészével szeretné megdugni. Ahogy említettem, ez a film nem a visszafogottságáról híres.
Sokat elmond a TCM2 ízlésbeli túrakedvéről, hogy még csak nem is Leatherface a film legbetegebb figurája, hanem a bátyja, Chop Top (Bill Moseley), az őrült vietnámi veterán, akinek egy sebesüléséből kifolyólag vaslappal bélelték ki a koponyáját. Kedvenc szórakozása, hogy egy felhevítette acélkampóval a sebes fejbőrét vakargatja és az onnan lekarmolt bőrdarabkákat megeszi. Moseley ezt az eszementet pszichotikus rajzfilmfiguraként játssza - tehetségének hozadéka, hogy Chop Top veszélyes kiszámíthatatlansága ennek ellenére nem suvad el.
Az eredeti filmből egyetlen figura lett átmentve, a családfő, a Szakács (Jim Siedow), aki sorra nyeri a texasi csiliversenyeket az ismeretlen hozzávalókból összerottyantott egytálételével - ez a csilifőzőcske az egyetlen olyan mozzanat a filmben, amely szociális kritikának tekinthető, a kommerszkultúra megfricskázásának. Az otthon melegében persze a Szakács az öccseihez hasonló fröcsögős dilinyósként viselkedik – tiszta szerencse, hogy a nyomukban egy ugyanilyen eszement jár, Lefty Enright hadnagy, akinek az unokaöccsét a Sawyer család még az első filmben dolgozta fel. Dennis Hopper a legszebb, kékbársonyos veszettséggel áll a figurához, ordít miközben izzad miközben zavartan bámul miközben talán azt sem tudja hol van miközben két kezében egy-egy berregő láncfűrésszel ered a kannibálok nyomába. A fináléban a Leatherface-szel vívott láncfűrész-párbaja egyenesen fenséges, csakúgy, mint Sawyerék földalatti labirintusának lenyűgöző díszlete is. Tom Savini speciális effektjei pályafutásának majdhogynem legsikerültebbjei – némelyik olyannyira reális és szadista mód fantáziadús, hogy gyerekként és felnőttként egyaránt rosszul lettem tőlük.
Ma már imádom ezt az eszement, ízléstelen, undorító, vad mozit, amely elődjének hangulati reciproka, egyben Tobe Hooper pályafutásának utolsó jó filmje.
Utolsó kommentek